Regényhőssé vált a magyar ökölvívás első olimpiai bajnoka

Dorogi László

Kocsis Antal, a magyar ökölvívás első olimpiai bajnoka 1928-ban ért fel a csúcsra az ötkarikás játékokon. Nem ő számított a legesélyesebb magyar öklözőnek Amszterdamban, ám küzdeni tudásával méltó bosszút állt a trianoni békeszerződésen.

Nem volt eleve elrendelve, hogy Kocsis Antalból ökölvívó lesz. Az 1905-ben, Kispesten született sportoló próbálkozott az úszással, hosszútávfutóként pedig az atletizálásba is belekóstolt, de '20-as években kiderült, a szorító az igazi otthona. Az ökölvívással a kőbányai MÁV-sporttelepen ismerkedett meg, akkor figyeltek fel rá igazán, amikor 1924 végén a Budapest-bajnokság légsúlyú döntőjében legyőzte a későbbi edzőlegenda Adler Zsigmondot. A Ferencváros kapva kapott az alkalmon és 1925-ben szerződtette. A fővárosi zöld-fehérek igazi aranytojást tojó tyúkot kaparintottak meg, Kocsist 1925 és 1928 között senki sem tudta legyőzni Magyarországon, így nem volt kérdés, hogy helye van a magyar válogatottban.

Az 1927-es berlini Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett a legkisebb súlycsoportban, innen pedig már egyenes út vezetett az olimpiára.

AZ 1928-as nyári játékokon 31 ország 140 versenyzője indult el az ökölvívótornán, a magyar válogatottat négy bokszoló képviselte. A szakértők elsősorban nem Kocsistól várták a nagy áttörést, Gelbai Miklós például sokkal esélyesebbnek számított nála. Már csak azért is, mert az olimpiai verseny előtt Kocsis komoly náthával küzdött, kérdéses volt, hogy milyen erőállapotban tudja megvívni küzdelmeit. Az első körben erőnyerőként nem kellett szorítóba lépnie, a legjobb 16 között aztán a spanyol José Villanovát gyűrte le könnyedén. A negyeddöntőben az a Hubert Ausböck következett, akit egy évvel korábban Budapesten úgy ütött ki egy mérkőzésen, hogy a német valósággal kirepült a ringből. Az ötkarikás küzdelmük már jóval kiegyenlítettebb csatát hozott, de Kocsit pontozással bejutott a legjobb négy közé.

Az elődöntőben az olasz Carlo Covagnioli következett, aki kőkemény ellenfélnek bizonyult. Kocsis később úgy nyilatkozott, az olasz olyan erővel volt képes ütni, hogy azt hitte, leesik a feje, mégis állta a rohamokat. Hatalmas küzdelem árán végül a magyar ökölvívónak sikerült kiharcolnia az olimpiai döntőt, ami komoly terheket rakott a vállára. A magyar küldöttségnek komoly sportdiplomáciai feladatot kellett végrehajtania, ugyanis nyolc évvel a trianoni békeszerződés megkötése után elő-előfordult, hogy egyes sportrendezvényeken nem kedvezett a bíráskodás a magyar sportolóknak, ezért az amszterdami döntőre olyan zsűrit kellett összekaparni, amely a körülményekhez képest a lehető legobjektívebb szemmel ítélkezik majd.

Kocsis Antal 1928. augusztus 11-én lépett szorítóba a francia Armand Apell ellen, így a bizonyítási vágy duplán fűtötte. Ugyanakkor, a finálé előtti éjjel egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnia. A feljegyzések szerint idegesen járkált fel s alá szállodájának folyosóján, minden áron meg akarta mutatni, hogy a megtépázott magyar nemzet sportolói helyre tudják állítani a nemzet becsületét.

"Ha elvették országunkat, fegyvereinket, láthatták, hogy a puszta öklünk is mennyire erős. Odakint éreztem igazán, milyen összetépett, összerongyolt országból érkeztem. Meg kellett mutatni, helyén van a bátorságunk"

- nyilatkozta később, immáron olimpiai bajnokként Kocsis.

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

A kialvatlanság az első menetre rányomta a bélyegét, a fizikailag jóval erősebb Apellnek sikerült előnyt szereznie. A második felvonásban a 23 éves magyar öklöző aztán sebességet váltott, az utolsó menetben pedig valósággal átgázolt ellenfelén. Hiába Apell erőfölénye, Kocsis tempóját, támadó szellemű harcmodorát és kemény ütéseit nem bírta el.

A zsűri a mérkőzés után három hosszú percig tanácskozott, majd bejelentették: Kocsis Antal az olimpiai bajnok. A magyar ökölvívó kimerültségében és örömében elsírta magát, majd nem sokkal a mérkőzés után az öltözőjébe belátogató dr. Vadas Gyula - aki a Nemzeti Sport korabeli felelős szerkesztője és kiadója volt - emlékkönyvébe a következő sorokat írta:

"A trianoni békeszerződését. Éljen Magyarország!"

Az Amszterdamból hazatérő Kocsist nemzeti hősként ünnepelték, a Keleti pályaudvarra érkező vonatból az ablakon keresztül próbálta meg kirángatni a tömeg. Az olimpiai döntő volt az utolsó ütközete a magyar sport 18. olimpiai bajnokának légsúlyban. Az ötkarikás játékok után súlycsoportot váltott és immáron harmatsúlyban szerzett országos bajnoki címet.

A nagy gazdasági világválságot ő is a saját bőrén tapasztalta meg, így a harmincas évek elején, mint oly sok magyar, ő is az amerikai kontinensen próbált szerencsét: előbb Dél-Amerikába, majd az Egyesült Államokba emigrált és anyagi gondjai miatt profi ökölvívónak állt Tony Kocsis néven. Az Egyesült Államokba, összesen 39 meccset vívott, ám ebből csak 22-t nyert meg (négyet kiütéssel), négy döntetlen mellett akadt 13 veresége is, de az utolsó tizenegy mérkőzéséből már csak egyet nyert meg. Bár nem hagyott mély nyomot a profi boksz világában és bajnoki címért sem bokszolhatott, az évtizedek során legendás hőssé nemesült: karaktere Kondor Vilmos nagy sikerű krimijében, a Budapest noirban is felbukkant.

Súlycsoportja világranglistáján a negyedik helyezés volt a legjobb eredménye, 1935-ben vonult vissza a profi sporttól. Visszavonulása után a floridai Titusville-ben telepedett le, előbb asztalosként dolgozott, majd eredeti szakmájának megfelelően úri szabóként helyezkedett el. A hatvanas évek végéig nem is látogatott Magyarországra, és a halál is Floridában érte, nem sokkal 89. születésnapja előtt egy idősek otthonában. Hamvait, végakarata szerint az Atlanti-óceánba szórták.

https://tokio2020.blogstar.hu/./pages/tokio2020/contents/blog/90485/pics/lead_800x600.jpg
ökölvívás,Olimpiai sztorik
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?