Vízilabda: a győzelem amely bebizonyította, hogy a magyarokat nem lehet megtörni

Kálovics Tibor

Ha van olyan magyar olimpiai győzelem, amely történelmi szimbólummá vált az évtizedek során, akkor az kétségtelenül a vízilabda-válogatott Melbourne-i diadala.

Fotó: MTI

Az 1950-es évekre egy úja aranykor köszöntött be a magyar férfi vízilabda-válogatottnál. A londoni ezüstérem után a csapat Helsinkiben már aranyérmes lett, 1954-ben Torinóban pedig megnyerte az Európa-bajnokságot is. Rajki Béla csapata egyetlen vereséget szenvedett el az olimpiai ciklus alatt, így a Melbourne-i játékok előtt az aranyérem legnagyobb esélyesének számított. 

A válogatott egy háromfős tengelyre épült, amelyet Markovits Kálmán, Kárpáti György és Gyarmati Dezső alkotott. Ők hárman már a Helsinkiben diadalmaskodó csapatban is ott voltak, de Bolvári Antalnak, Jeney Lászlónak, Martin Miklósnak és Szívós Istvánnak is volt már olimpiai győzelme. Szívós és Martin helyzete meglehetősen érdekes volt: előbbi ugyanis kimaradt a keretből, ám a játékosok meggyőzték a szövetségi kapitányt, hogy a csapatban szükség van rá. A szabályok értelmében olyan játékosokat lehetett nevezni akik indultak úszásban is, így Szívós 200 méteres mellúszásban elindult és az utolsó között végzett, viszont így lehetőség volt egy cserére. A váltás kellett is, ugyanis Martin lesérült és végül nem is kapott szerepet az olimpián. Szívós mellett még Domján Árpád is kiutazott, ő szintén nem jutott játéklehetőséghez. 

Tíz csapat vett részt az olimpiai tornán, amelyeket két hármas és egy négyes csoportba sorsoltak. A mieink az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát kapták meg. A britek 6-1-es, az amerikaiak 6-2-es verést kaptak a világ legjobbjaitól és így egyértelmű volt, hogy a magyarok csoportgyőztesként jutnak tovább. Az első találkozón Markovits és Kárpáti, míg a második mérkőzésen Kárpáti és a fiatal Zádor Ervin dobott 2-2 gólt. 

A csoportokból az első két helyezett gárda jutott tovább a hatos döntőbe. A magyar csapat mellett az amerikaiak jutottak tovább, és így az ellenük szerzett két pontot Gyarmatiék hozták magukkal a második körbe. Az olaszok elleni rangadót 4-0-ra nyerte a címvédő csapat, ezúttal Zádor duplázott, majd a németek elleni meccs szintén 4-0-ra végződött. (Ekkor Gyarmati villant meg kétszer) Kárpáti György élete formájában játszott ekkor, ugyanis a háromszoros olimpiai bajnok legenda valamennyi mérkőzésen lőtt legalább egy gólt. 

Négyből négy (meglehetősen könnyű) győzelem után következhetett tehát a Szovjetunió elleni rangadó. Az 1956-os forradalom ügye eddigre már sajnálatos módon végleg elveszett, ám éppen emiatt kellett ezt a meccset megnyerni. Egy győzelemmel ugyanis bizonyítani lehetett, hogy a magyarokat nem lehet megtörni és ha "csak a vízben is", de képesek legyőzni az elnyomó hatalom csapatát. A közvélemény egyértelműen a magyarok mellé állt a Budapesten történtek miatt, és úgy próbálták meg Nyugaton eladni a meccset, mint valamifajta háborút. A két csapat játékosainak a többsége azonban nem gyűlölte a másikat ebben a helyzetben sem, a magyar játékosok úgy tekintettek a szovjetekre, mint legyőzendő ellenfélre és nem a pesti vérengzések okozóira. 

Sokakban él az a tévhit, hogy minden idők leghíresebb vízilabdameccse egy olimpiai döntő volt, ám ez még az utolsó előtti körben került megrendezésre, mindkét csapatnak volt ugyanis még egy meccse. A szovjetek ráadásul nem is voltak teljesen ugyanabban a súlycsoportban, mint a magyarok: a torinói Európa-bajnokságon leszerepeltek, Melbourne-ben pedig kikaptak a jugoszlávoktól. Egyszerű volt a képlet: ha a magyarok győznek akkor az utolsó körben egy döntetlen is elég a címvédéshez, ha a szovjetek borítják a papírformát, akkor három csapat között dől el az olimpiai arany kérdése. 

Ilyen előjelek után vehette kezdetét a magyar-szovjet vízilabdamérkőzés 1956. december 6-án. A magyar csapat taktikájának része volt, hogy az ellenfél drabális erejű centerét Pjotr Msvenieradzét kivegyék a játékból, így két ember is fogta a grúz óriást. A szovjetek érezvén, hogy gyengébb játékerőt képviselnek, sokat szabálytalankodtak, de a magyarokat sem kellett félteni. A beszámolók szerint a mieink nem durvultak annyit, tempóban viszont alaposan felülmúlták a riválist. 

Támadásban alaposan meglátszott a magyarok fölénye: előbb Gyarmati Dezső, majd Kárpáti György volt eredményes, majd Bolvári Antal és Zádor Ervin lövése is utat talált a kapuba. A szovjetek nem is nagyon tudtak veszélyes helyzeteket kialakítani, ha pedig lőttek, akkor Boros Ottó védeni tudott. Mivel ekkor még nem volt támadóidő, így a magyarok hosszú percekig tudták járatni a labdát, ebben a taktikában Markovits Kálmán játszott főszerepet. 

Fotó: olimpia.hu

Másfél perccel a meccs vége előtt aztán eljött a pillanat, amely még legendásabbá tette a mérkőzést: Valentyin Prokopov könyékkel  megütötte Zádor Ervint, akinek elkezdett vérezni a szemhéja. A center higgadtan tudomásul vette, hogy vérzik majd a többiek tanácsára medence másik partján szállt ki a vízből, hogy a közönség lássa, hogy mi történt. Egyes visszaemlékezések szerint csak pár csepp vér folyt a medencében és a nyugati sajtó a helyzet miatt emelte ki a szabálytalanságot, ám a közönségnek több sem kellett. A publikum már addig is kiállt a magyarok ellen, innentől kezdve viszont kitört egy kisebb tömegverekedés, ahol a nézők a szovjet játékosokon megpróbáltak elégtételt venni. Az utolsó másfél percet végül le sem játszották, hanem kihirdették, hogy Magyarország 4-0-ra győzött. 

A magyar sajtóban röviden tudósítottak csak a 4-0-s sikerről, annyit írva, hogy kemény mérkőzés volt, az ütésről természetesen nem írhattak egy szót sem a sportnapilapban. Mivel a Magyar Rádió nem vette át Szepesi György közvetítését, így a magyar nyilvánosság a győzelemről igen, de a botrányról nem értesülhetett. A nyugati sajtó viszont szinte mindenhol címoldalon hozta a vérző fejű Zádor fotóját, aki rendőri kísérettel hagyta el a partot. A játékos később úgy nyilatkozott, hogy jobb lett volna, ha az az ütés meg sem történik, mert még 50 évvel később is csak arról emlékeznek rá és nem a góljáról. 

Egy nappal később aztán jöhetett a Jugoszlávia elleni találkozó, amely során egy pontszerzés is elég volt az olimpiai győzelemhez. A szövetségi kapitány Zádor helyére Mayer Mihályt nevezte, aki négyméteresből meg is szerezte a vezetést, valamint a labdatartásban nagy szerepet játszott. A félidő vége előtt Kárpáti megduplázta az előnyt és bár a jugoszlávok szépítette, de Boros eszén nem tudtak többször túljárni. A meccs így 2-1-es győzelmet hozott és a magyar csapat megvédte olimpiai bajnoki címét. 

Az olimpia után Zádor Ervin, Martin Miklós és a tartalékként szerepet kapó Domján Árpád nem tértek haza, Bolvári Antal, Gyarmati Dezső és Kárpáti György viszont kisebb-nagyobb távollét után végül visszautazott Magyarországra. Az olimpiai bajnok csapat magja így egyben maradt, Rómában azonban nem sikerült a triplázás és végül bronzérmet szerzett a gárda. Tokióban már egy másik generáció diadalmaskodott ám Gyarmati Dezső, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar és Mayer Mihály egyaránt tagja volt annak a csapatnak is. Kárpáti és Gyarmati ezzel háromszoros olimpiai bajnokká avanzsáltak, erre csak a 2000-es évek magyar aranycsapatának néhány tagja volt képes a sportágban.

Az 1956-ban olimpiai bajnokságot nyerő magyar férfi vízilabda-válogatott:

kapusok: Boros Ottó, Jeney László
mezőnyjátékosok: Bolvári Antal, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán,  Mayer Mihály, id. Szívós István, Zádor Ervin
Nem játszó tartalékok: Domján Árpád, Martin Miklós 

https://tokio2020.blogstar.hu/./pages/tokio2020/contents/blog/92890/pics/lead_800x600.jpg
Olimpiai sztorik,vízilabda
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?